Sem anyám, sem a távolság nem tudott elszakítani az apámtól...

Miután elváltak a szüleim, apám Németországba költözött, de ezzel nem ért véget a kapcsolatunk. 1200 kilométer ide vagy oda, képes volt apaként viselkedni. Igaz, hogy nem ölelhettem meg, és nem bújhattam hozzá, mikor szomorú voltam, és nem örülhetett velem együtt a szép pillanatokban. Mégis, én úgy nőttem fel apa nélkül, hogy közben a távolból támogatott. Talán ezért is tűnt úgy gyerekkoromban, mintha ő lenne Isten: bár távol van tőlem, de mégis figyel, időről időre hozzám szól, üzen - és néha még láthatom is, ami kellemes melegségérzettel tölt el. Sosem haragudtam rá azért, mert otthagyott az anyámnak. Ellenben anyámra éveken át haragudtam, mert apám miatta lépett le. Kezdetben havonta, a későbbiek folyamán már csak három-négyhavonta járt haza Németországból. Első útja mindig hozzám és a testvéreimhez vezette. Igaz, nem voltak túl fesztelenek a látogatások, mivel anyám igyekezett minden szép percet megkeseríteni, amit az apánkkal tölthettünk volna. De apu sosem adta fel. Mindig jött hozzánk, és mindig elvitt bennünket sétálni, kirándulni, vagy éppen moziba. Minden egyes elválás olyan volt, mint a legelső. Fájdalmas. Mintha minden alkalommal meghalnék. Pedig temérdek ajándékot hozott mindig, hogy jobban érezzük magunkat. Ám az ajándékok soha nem pótolták őt. Azt kívántam: bár sose menne el! De miután visszautazott, lelkesen vártam, hogy hívjon, később pedig azt, hogy írjon. Persze anyám ezt az élményt is tönkretette azzal, hogy előbb bontotta fel és olvasta el a leveleimet, mint én. Apám a távolból végigasszisztálta, ahogy felnövök. Még az iskolába is betelefonált minden héten egyszer, hogy megkérdezze a tanáraimat is, mi újság van velem. Biztatott, hogy ne adjam fel a matekot, megszerettette velem az irodalmat és a történelmet. Mindig jó tanácsokkal látott el, ha elmeséltem, hogy bunkóznak velem a fiúk, vagy épp összevesztem valamelyik barátnőmmel. Később persze a fiús, pasis témákat is megosztottam vele, és nem egyszer adott párkapcsolati tanácsot is. Vele beszéltem a szerelmi bánataimról, sőt, még a nemi életemről is. Mindig is ő volt az igazi legjobb barátom. Úgy tekintettem rá, mint egy mindent tudó, bölcs mesterre. Tizenkét-három évesen megírtam életem első versét. Azt mondta, tehetséges vagyok, írjak tovább - kitartóan és szorgalmasan. Előbb verseket, később novellákat és regényeket is írtam. Mindig elküldtem neki az aktuális művemet, ő pedig kijavítva visszaküldte, és elmagyarázta, min kellene még változtatnom. Sem anyám, sem a távolság nem tudott elszakítani az apámtól...Forrás: Shutterstock Hosszú éveken át plántálta belém a gondolatot, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom, és így is lett. Ő felfedezett, tanított, küzdelemre biztatott, és pontosan azzá lettem, amit megálmodtunk nekem. Amíg mindenki más nevetett rajtam és kételkedett bennem, ő kislány korom óta hitte, hogy egyszer író is lehet belőlem. Mindemellett azt is végignézte, hogyan lépek át egyik korszakomból a másikba. Éveken át öltöztem vad rocker stílusban, utána ez átment gótikusba, ő pedig mindegyiket jó szívvel fogadta, és mindent megtett azért, hogy maximálisan kifejezhessem magam. Amíg anyám szemében sokszor egy szégyellni való gyerek voltam, apám mindig az egyéniséget látta bennem. Ez nem jelentette azt, hogy néha ne dorgált volna meg, és ne kaptam volna tőle építő kritikát. Ó, nagyon is sokszor élt velük, de mindig csak azért, hogy végeredményben nekem jó legyen. Számos alkalommal segített anyámmal szemben, pedig a mai napig ősellenségek. Kiharcolta, hogy anyám elengedjen egy-két rock koncertre, hogy tizenöt évesen hazavihessek egy kiscicát. Kikönyörögte, hadd lehessek többet a barátaimmal. Próbált nekem több bizalmat, életteret kialkudni.Mikor tizennyolc lettem, hazaköltözött. Az volt életem egyik legszebb napja. Életem java részét nélküle töltöttem, és végre elérhető távolságba került. A leveleket és a telefonokat a személyes találkozók váltották fel, és bár visszakaptam az apámat, nem veszítettem el a benne meglelt barátomat sem. Azt hiszem, ha nem lett volna egész életemben az árnyékom, akire számíthatok, egészen más felnőtt lennék most

Igaz, hogy nem ölelhettem meg, és nem bújhattam hozzá, mikor szomorú voltam, és nem örülhetett velem együtt a szép pillanatokban. Mégis, én úgy nőttem fel apa nélkül, hogy közben a távolból támogatott. 

Talán ezért is tűnt úgy gyerekkoromban, mintha ő lenne Isten: bár távol van tőlem, de mégis figyel, időről időre hozzám szól, üzen - és néha még láthatom is, ami kellemes melegségérzettel tölt el. Sosem haragudtam rá azért, mert otthagyott az anyámnak.  

Ellenben anyámra éveken át haragudtam, mert apám miatta lépett le. Kezdetben havonta, a későbbiek folyamán már csak három-négyhavonta járt haza Németországból. Első útja mindig hozzám és a testvéreimhez vezette. Igaz, nem voltak túl fesztelenek a látogatások, mivel anyám igyekezett minden szép percet megkeseríteni, amit az apánkkal tölthettünk volna. De apu sosem adta fel. Mindig jött hozzánk, és mindig elvitt bennünket sétálni, kirándulni, vagy éppen moziba.

Minden egyes elválás olyan volt, mint a legelső. Fájdalmas. Mintha minden alkalommal meghalnék. Pedig temérdek ajándékot hozott mindig, hogy jobban érezzük magunkat. Ám az ajándékok soha nem pótolták őt. Azt kívántam: bár sose menne el! De miután visszautazott, lelkesen vártam, hogy hívjon, később pedig azt, hogy írjon. Persze anyám ezt az élményt is tönkretette azzal, hogy előbb bontotta fel és olvasta el a leveleimet, mint én.

Apám a távolból végigasszisztálta, ahogy felnövök. Még az iskolába is betelefonált minden héten egyszer, hogy megkérdezze a tanáraimat is, mi újság van velem. Biztatott, hogy ne adjam fel a matekot, megszerettette velem az irodalmat és a történelmet. Mindig jó tanácsokkal látott el, ha elmeséltem, hogy bunkóznak velem a fiúk, vagy épp összevesztem valamelyik barátnőmmel. 

Később persze a fiús, pasis témákat is megosztottam vele, és nem egyszer adott párkapcsolati tanácsot is. Vele beszéltem a szerelmi bánataimról, sőt, még a nemi életemről is. Mindig is ő volt az igazi legjobb barátom. Úgy tekintettem rá, mint egy mindent tudó, bölcs mesterre.  

Tizenkét-három évesen megírtam életem első versét. Azt mondta, tehetséges vagyok, írjak tovább - kitartóan és szorgalmasan. Előbb verseket, később novellákat és regényeket is írtam. Mindig elküldtem neki az aktuális művemet, ő pedig kijavítva visszaküldte, és elmagyarázta, min kellene még változtatnom.

Hosszú éveken át plántálta belém a gondolatot, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom, és így is lett. Ő felfedezett, tanított, küzdelemre biztatott, és pontosan azzá lettem, amit megálmodtunk nekem. Amíg mindenki más nevetett rajtam és kételkedett bennem, ő kislány korom óta hitte, hogy egyszer író is lehet belőlem.

Mindemellett azt is végignézte, hogyan lépek át egyik korszakomból a másikba. Éveken át öltöztem vad rocker stílusban, utána ez átment gótikusba, ő pedig mindegyiket jó szívvel fogadta, és mindent megtett azért, hogy maximálisan kifejezhessem magam. Amíg anyám szemében sokszor egy szégyellni való gyerek voltam, apám mindig az egyéniséget látta bennem. Ez nem jelentette azt, hogy néha ne dorgált volna meg, és ne kaptam volna tőle építő kritikát. Ó, nagyon is sokszor élt velük, de mindig csak azért, hogy végeredményben nekem jó legyen. 

Számos alkalommal segített anyámmal szemben, pedig a mai napig ősellenségek. Kiharcolta, hogy anyám elengedjen egy-két rock koncertre, hogy tizenöt évesen hazavihessek egy kiscicát. Kikönyörögte, hadd lehessek többet a barátaimmal. Próbált nekem több bizalmat, életteret kialkudni.Mikor tizennyolc lettem, hazaköltözött. Az volt életem egyik legszebb napja.  

Életem java részét nélküle töltöttem, és végre elérhető távolságba került. A leveleket és a telefonokat a személyes találkozók váltották fel, és bár visszakaptam az apámat, nem veszítettem el a benne meglelt barátomat sem. Azt hiszem, ha nem lett volna egész életemben az árnyékom, akire számíthatok, egészen más felnőtt lennék most

Forrás: she.hu